Boldog karácsonyt, szar minden

Na. Vártam, hogy majd valahogy felhozom a pozitív életszemléletemet a béka segge alól, de aztán eltelt az év és nem írtam ide semmit. Úgyhogy most hagyom egy kicsit a béka segge alatt. Majd feljön később, ha akar.

Ez az év nagyon szar volt. De nem is, mert nézzünk szembe vele, én voltam nagyon szar. 

Segíteni akartam Ed-nek, de körülbelül olyan hatékony vagyok, mint egy óvodás a homokozó lapátjával egy építkezésen. 

Ed egészsége durva mélységekbe zuhant, a holland egészségügy betanított majmai pedig abszolút képtelenek ezzel bármit kezdeni. 3-4 éve járkálunk hozzájuk, akkor még nem volt ekkora a baj, úgyhogy körülbelül mostanáig az volt a hozzáállásuk, hogy menjünk haza és ne rinyáljunk. Aztán Ed pajzsmirigye elkezdett nem működni. 

Ja, jó, akkor szedjen gyógyszert. 

Nem kéne megtudni, hogy mitől nem működik? 

Nem, dehogy kéne. Szedje a gyógyszert, húzzon haza és ne rinyáljon.

Nem lett jobban a gyógyszertől, az nem baj?

Nem, ez a "ne rinyáljon" kategóriába esik.

Aztán egyik hajnalban ki kellett hívni a mentőket, mert Ed úgy érezte, szívrohama volt.

Nem volt, de a szíve nem vert szabályosan, nagyon nem, úgyhogy a mentősök azt mondták, reggel első dolga legyen felkeresni az orvosát, és el is küldték a jelentésüket a mért adatokkal.

Reggel az orvos végre beutalta kardiológushoz és 24 órás pulzusmérőt rendelt el a legújabb technológiával. Közben azért az is kiderült, hogy hoppá, rossz gyógyszert írt fel neki véletlenül a pajzsmirigyére, aminek a mellékhatásai rosszabbak, mint a pajzsmirigy alulműködés, de felírta a jót és végre úgy éreztük, hogy komolyan veszik a panaszokat.

Csak aztán a legújabb technológiát nem tudták bekapcsolni, azzal elszüttyögtek egy hetet, aztán az adatokat nem tudták kinyerni belőle, de végülis egy hónappal később azért csak sikerült megállapítani, hogy - döbbenet - Ed szívritmusa szabálytalan. Elképesztő. 

Hát akkor menjen kardiológushoz, ha már nem lehet visszatartani.

A kardiológus kedvesen belefojtotta a szót Ed-be és elmagyarázta, hogy ő tulajdonképpen leszarja a többi panaszt, ő szívekkel foglalkozik, 20 perce van erre a páciensre, úgyhogy jobban tenné, ha a tüneteit inkább annak mondaná, akit érdekel, és majd három hónapon belül kap időpontot a szív CT-re. Mármint nem az, hogy 3 hónapon belül lesz az időpont, hanem 3 hónapon belül mondják meg, hogy mikor lesz az időpont.

Miért tart ennyi ideig? Mert a biztosító eldönti, hogy majd csak jövőre akarja-e biztosítani a következő vizsgálatot, vagy még belefér az ezévi keretbe.

De lehet, hogy belefér, úgyhogy mindenesetre ne menjünk sehová a következő 3 hónapban. Ebbe a december is beleesik.

Na. Hát itt tartunk, kivéve, hogy már van időpont, január végére. 

Nem fért bele az ezévi keretbe.

Nehezen tudnám szavakba önteni, hogy mit érzek. Hogy egész évben mit éreztem ezzel kapcsolatban.

Elvágtam magam mindentől és mindenkitől, hogy minden figyelmemet a problémának szentelhessem. Nem gondoltam bele, hogy ez azt jelenti, hogy a sötétség közepén egyedül leszek egy bazinagy problémával.

Ed éjjel felkel, kimegy a mosdóba és én az ágyban sírok, mert a mostohaapám egy este ugyanígy kiment a mosdóba, összeesett és meghalt.

Persze előtte nem sírok, az kinek segítene? Kényszerítem magam, hogy a megoldásra koncentráljak, újabb és újabb ötleteket vetek fel Ed-nek, hogy mit próbálhatnánk ki, amitől legalább jobban érezné magát annyira, hogy elhiggye, nem fog meghalni.

Ő nem hiszi el, szkeptikus a javaslatimmal szemben, velem szemben, szerinte túl könnyen veszem az egészet, idegesíti a hozzáállásom, mert "nem lehet mindent megoldani" és "nem minden logikus".

Idegesíti a helyzet és ezt gyakran azzal vezetné le, hogy velem veszekszik. Tegnap arra is gondolt, hogy talán azért csinálja, mert attól fél, hogy meg fog halni, és el akar lökni magától.

Év eleje óta azt tervezzük, hogy Magyarországra megyünk és ott vizsgáltatjuk ki, de aztán mindig jön valami, ami egy kis reményt ad, hogy itt is komolyan veszik, hetek telnek el, és kiderül, hogy az itteni orvosok ugyanolyan inkompetensek, mint mindig.

De leginkább magamra haragszom. Nincsenek meg a forrásaim, hogy segítsek. Nem tudom azt mondani, hogy "most pedig elmész az orvoshoz Magyarországra, itt a jegyed, nem mész dolgozni". Megbénított, hogy rugalmas akartam lenni, hogy nyitva akartam hagyni a lehetőségeket.

Egy vállalkozás beindítása időbe telik, és eleinte nem fog annyit hozni, amennyit egy főállás hozna. Ráadásul nem is rendszeres bevétel. Akkor el kéne mennem valaki másnak dolgozni, nem? Úgy tűnik, az itteni orvosok is komolyan veszik Ed-et, úgyhogy itt maradunk. Jó, akkor jelentkezem. De most megint kiderült, hogy ezek a majmok nem segítenek, akkor mégis Magyarországra kéne menni, nem? Jó, de ahhoz nem lenne jó pont most elhelyezkedni egy cégnél, aztán a második héten meg már szabadságot kivenni. Akkor később. Ja, de mégis maradunk, most talán mégis segítenek.

És ez így ment egész évben.

És azért mehetett így egész évben, mert más tervéhez akartam igazodni. Rugalmas akartam lenni és támogatni Ed tervét, az ő egészsége, majd eldönti, hogy maradni akar, vagy menni.

Ezzel csak egy a baj: Ed-nek nincs terve. Halálfélelme, az van. Az nem túl nagy segítség a tervezésben.

Szóval... itt tartok.

Az év tanulsága, hogy akkor is legyen terv, ha rugalmas akarok lenni. Lehet, hogy el kell térni tőle, de ha nem, akkor legalább van mit követni, és nem futkározom körbe-körbe, mint a mérgezett egér.

Azért mégiscsak pozitív kicsengése lett a bejegyzésnek. Legközelebb meg majd kifejtem az irányt, amit megcélzok 2020-ban.

Írni akarok

Nem csak blogot. Történetet. 😭
Valamit, amit úgy alakíthatok, ahogy akarom, azt a nézőpontot fedezem fel, amelyiket akarom, megismerni egy csomó embert, aki nem létezik, együtt röhögni, egymás életéből tanulni...
Hát talán így leírva egy csomó nemlétező emberrel bandázni nem hangzik nagy bulinak... 🤔

No mindegy. Amúgy sem lehet. Azzal gyakorlatilag csak elfedném, hogy nem vagyok 100%-ig elégedett az életben nyújtott teljesítményemmel, ahelyett, hogy fejlődnék.

A mai nap nagyon elment a macskázásra és ha belegondolok, mit kell még ma mindenképp megcsinálnom (minden nem is fog sikerülni), csak arra tudok gondolni, hogy nagyon várom már a holnapi pihenőnapot. Nem mintha a gyakorlatban olyan nagy pihenés lenne, Ed öccse vett pár hónapja egy autót anélkül, hogy megkérte volna Ed-et, hogy ellenőrizze, mert "jó érzésük volt a kocsival kapcsolatban", hát persze most nem működik.
Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy két teljesen laikus ember érzelmeire alapozva kocsit venni ahelyett, hogy ingyen leellenőriztetnék a családtaggal, akinek ez a munkája... hát ööö... érdekes döntés.

Na mindenesetre most elhozták a kocsit a városba, itt hagyták, holnap Ed és én szétszereljük, jövő héten meg összerakjuk. Szóval fizikailag, mivel autót fogunk szerelni, talán nem mondhatnám pihenőnapnak, de nem is fizikailag kéne a pihenőnap, azért legyünk őszinték, kb egész nap ülök egy gép előtt, vagy fekszem az ágyon/földön/kanapén, ha nem dolgozom épp. Most pl a kanapén fekszem, mert a hátam úgy döntött, hogy sztrájk lesz, ha egész nap ülök és tegnapelőtt úgy beállt egy izom a lapockám fölött, hogy körbe se tudtam fordítani a fejem. Amúgy nem aggódom annyira miatta, egyrészt már kimozgattam annyira, hogy mozog, csak fáj, másrészt meg mikor végre 8 órás munkám lesz, nem is fogok ennyit ülni.

Visszatérve a pihenőnapra: ez inkább mentális pihenés. Főleg olyan szempontból, hogy végre egy napig nem kell azt éreznem a nap végén, hogy "ja, hát ennél sokkal többet kellett volna teljesíteni".
Ezért is ragaszkodom hozzá, hogy minden vasárnap megtartsam, mert amúgy az lenne az ingerem, hogy ha nem sikerült jól a hét, akkor vasárnap próbáljam felhozni.
Na most ez a tapasztalatok alapján nem fog felhozni semmit, viszont nagyon jól el tudja baszni a következő hetet, ha mentálisan kimerítem magam. Úgyhogy most visszafogom magam. Épp az energiám beosztását tanulom, a kötelező, nem kiérdemlendő pihenőnap ennek az első lépése.

Találtunk egy cicát... a háza előtt...

Pár napja Ed-del épp a bolt felé bicikliztünk, mikor megláttam a nagy feketeség közepén egy kisebb feketeséget. Mivel nagyon édesnek tűnt, dobtam neki egy puszit és szóltam Ed-nek is, hogy észrevette-e a kis nindzsát.

Ed ugyan nem vette észre, de mikor majdnem beszaladt a biciklikerekek alá, az azért már feltűnt neki is. Megálltunk, megsimiztük a cicust, aztán mentünk a dolgunkra. A cica meg velünk. Ed mondta, hogy majd hazamegy, úgyhogy nem fordultunk vissza, egyenesen a bolt felé folytattuk az utunkat.

Elég veszélyes volt, mert sötétben a legjobb rejtőszín a fekete, a picur meg állandóan ide-oda cikázott a biciklik előtt, és a lámpák sem segítettek időben kiszúrni, ha normális sebességgel tekertünk. Mikor már majdnem eljött velünk a boltig, Ed aggódni kezdett, hogy már vissza sem találna, ráadásul akkor este viharos szél volt, attól félt, hogy valószínűleg az megzavarta a cica tájékozódási képességét, és eltévedt. Meg kell hagyni, tényleg nem úgy viselkedett, mint aki tudja, hol lakik.

Mondtam, hogy forduljunk vissza, vigyük el oda, ahonnan elkezdett minket követni és csöngessünk be a házakba, hogy nem ismerik-e.
Ed nem bízott benne, hogy tényleg ott lakik a macsek, úgyhogy felhívta a talált állat bejelentő vonalat, de nem voltak túl segítőkészek. Konkrétan azt mondta a nő, mikor megkérdeztük, hogy nem vesztett-e el valaki egy fekete macskát a környéken, hogy nem tudja, ahhoz meg, hogy kiderítse " meg kéne néznie a rendszerben". Na akkor vártunk egy kicsit, hogy biztos már nézi is, de nem, ez már a kifogás volt. XD 

Nem igazán értettem, egyébként mi a toszért ül ott, ha még a rendszert sem hajlandó megnézni, de mindegy. 

Felhívtuk a környék nagyiját is, mert ő mindenkit ismer és a cicákat is szereti, ő is körbetelefonált, de senki nem tudott a kis szőrmókról.

Visszamentünk arra a sarokra, ahol találkoztunk a vele, Ed pedig becsöngetett az egyik házba, ahol ismerte a lakókat. Nem az övék volt, de a kettővel arrébb lakókra tippeltek, mert nekik sok macskájuk volt, valószínűsítették, hogy ez az egyik. Valóban sok macskájuk volt, négy, de ez nem tartozott közéjük. Viszont befogadták ötödiknek, amíg meg nem találják a gazdáját, mi pedig folytattuk az utunkat a boltba.

Pár nap múlva a környék nagyijától hallottuk a történet többi részét.
A befogadók regisztráltatták magukat, mint megtalálók, megadták a címüket és vártak. Jött is két nap múlva egy arc, hogy megjött a macskáért, de valami nem volt kerek és a cica sem tűnt úgy, hogy felismerte volna, ezért  a befogadók megkérték, jöjjön vissza egy papírral, fényképpel vagy valamivel, amivel igazolni tudja magát. Még ugyanazon a napon délután a kettővel odébb lakó szembeszomszédjuk is becsöngetett, hogy elvesztett egy fekete cicát, felhívta ő is a központot és azt mondták, hogy náluk van. Na ez így még furcsább volt, úgyhogy megkérték, hogy írja le, hogy néz ki a cica. Le is írta, tényleg az övé volt, a szőrmók is felismerte, viszont a másik emberről, aki aznap délelőtt volt ott, nem tudott semmit.

Én ezt nehezen tudom összerakni. Mi a francot gondolt az, aki délelőtt el akarta vinni a macskát? Vagy ez egyáltalán hogy zajlott le? Körbenézett otthon, megállapította, hogy azért ez nem az igazi egy doromboló állat nélkül és felhívta az elveszett állat vonalat? Hogy nem találtak-e véletlenül mondjuk... hm... mondjuk egy feketét nem túl messze? Aztán reménykedett, hogy nem lesz lekarmolva az arca, mikor odatolja, hogy hazavigye más elveszett macskáját? O.o He? Ilyen máshol is van?

Kicsit jobban értem a miérteket, mióta megtudtam, hogy 80€ menhelyről örökbefogadni, de azért ez akkor is nagyon durva. Egyáltalán hogy talál ki valaki ilyesmit? Hogy jut eszébe? Mi adja az ötletet?

Mindenesetre pár nap eltelt, ma reggel Ed eljött velem biciklizni, aztán délelőtt megint az említett bolt felé vettük az irányt. Hazafelé pedig láttuk a csöppséget a testvérével a házuk előtt játszani. Nagyon örültünk, hogy jól van, csináltunk róla fényképet, odajött köszönni, aztán mentünk haza. Csak hát... megint mindannyian. 

A házunk előtt van egy forgalmas út, mikor már ott rohangált, behívtuk a házba és kinyitottuk neki a hátsó ajtót. A hátsó ajtó a parkolók felé néz, arra, amerre a cica háza is van, arra biztonságosan kimehetett. Nem mintha akart volna. Ed-nek viszont mennie kellett dolgozni, mégpedig az első ajtón, úgyhogy a cicát felvittem a hálószobába és ott szeretgettem, amíg az ajtó becsukódott. Videókat is csináltam róla, tiszta szupermodell. Küldtem képeket Liának is, egyetértett. :D

Hát mindenesetre pár óra szellőztetés után világossá vált, hogy a kis pockot nem érdekli a nyitott ajtó, ő szeretgetést szeretne, minél több kézzel, de ha csak a pufi takaró van kéznél, azt se bánja.
Úgyhogy felvettem a kabátom és kimentünk a hátsó kertbe. Ott a cica viszonylag hamar megtalálta, hol van a macskakijárat, de azért addig nem mozdult a kerítés elől, amíg én is ki nem mentem. (Ez egy kicsit körülményes egy embernek, mert a kapu felújításra vár.)

Elsétáltunk a házáig, aztán megvártam, míg egy bokor lekötötte a figyelmét és hazajöttem. Féltem, hogy megint követni fog, úgyhogy nem néztem hátra, de szerencsére egyedül értem haza. ^^


Agyfaszt kapok

Az elmúlt hetekben a következő minta ismétlődött a munkában:

1.  lépés: kitalálok egy funkciót, amit az app-hoz akarok adni.
2. lépés: utána járok, hogy tehetném ezt meg.
3. lépés: implementálom.
4. lépés: nem működik.
5. lépés: hosszadalmas bug visszakövetés.
6. lépés: minden kijavítva, ami bármit is dobott. De nem működik a funkció. Azért a feedback visszajön, hogy de, csak hazudik.
7. lépés: próbálok hibát dobatni a szemétládával. Nem dob.
8. lépés: faszkivan, akkor más megközelítéssel csinálom.
9. lépés: kidobok mindent, újrakezdem máshogy.
10. lépés: 2-9. lépés ismétlődik vagy kiderül, hogy nem kompatibilis az új megközelítés a meglévő cuccokkal.
11. lépés: ezt még kétszer eljátsszuk.
12. lépés: rollback az eredeti verzióra, hátha ki tudom javítani.
13. lépés: működik. De... mér...

Egyszer sunyiban az Avast nyúlkált bele a szerver-kommunikációba, a többinél halvány fogalmam sincs.
És akkor ott állok, állam a földön, hogy működik. Az eredeti. Ami nem működött. De nem csináltam semmit, hogy kijavítsam. Most akkor működni fog? Vagy egyszer csak megint nem? Egyáltalán elégedett lehetek a munkámmal, vagy most csak véletlenül megy? 藍

Szülinapi fun

Anya kb egy éve elkezdett angolul tanulni, és most már felfejlődött arra a szintre, hogy ilyen beszélgetéseket folytat Eddel, én meg nagyon büszke vagyok rá, de közben szakadok. XD

2. hét

Ne maradjon el akkor az eheti jelentés sem, főleg mert elég hamar össze tudom foglalni: a dolgok nem a terv szerint alakultak. Abszolút nem bánom, mert ezen a héten nem a honlap a legfontosabb.
Jövő héten úgy számítom, a dolgok visszatérnek nagyjából a rendes kerékvágásba, de nem tűzök ki nagyobb célt, mint a céges honlap befejezését és a személyes honlap elkezdését. Ha ennél jobban teljesítek, ám legyen, de nem akarom ostorozni magam, ha nem menne.

Belső fejlődés:
Végigcsináltam a Log my time kihívást, ebből könnyen le tudtam szűrni, hogy tulajdonképpen nem idő hiány a probléma, hanem a hatékonyság.
Jövő héten kitalálok erre valamit, még nem mondom, hogy el is kezdem, de lesz egy tervem.

Gyász

Ed apukája meghalt. Még nem tudom, hogy viseli, nem tudom, mi következik. Tudom, hogy már jobb F-nek, senkinek sem kívánom azt a kínzást, amin az utolsó időszakban keresztül kellett mennie.
Már írtam róla, milyen ember volt. Mindenkinek hiányozni fog.

1. hét

Kézzel fogható fejlődés:
A weboldalt majdnem befejeztem, sok idő ment el azzal, hogy bizonyos design elképzeléseimet újragondoltam, mikor élőben láttam, hogy néznek ki, és az elvetett ötletek helyére újakat kerestem.
Már csak egy elég bonyolult animáció van hátra és az SSL tanúsítvány megszerzése/beüzemelése.

Jövő hétre tervezem:
• Befejezni teljesen a weboldalt,
• elkezdeni dolgozni a portfólió oldalon
(• talán befejezni a portfólió oldal design részét)
((• esetleg elkezdeni Öcsém oldalát))

Belső fejlődés:
beazonosítottam a legnagyobb akadályt köztem és a siker között, ez pedig a kudarctól való félelem. Lelassít és arra ösztönöz, hogy ne tanuljak a hibáimból. Mondok egy példát: valami eget rengetően szarul állítok össze listát a napi tennivalókról. Megtörtént eset, a kéthetes tennivaló-listám úgy nézett ki, hogy minden napra be volt tervezve minimum két 6 hetes tanfolyam. Nem az aznapi része a tanfolyamnak, hanem 3 hónapnyi tanfolyam egy napra.  Ebből körülbelül 2,5 hónapnyi anyaggal végeztem is/nap, de borzasztó kudarcélményem volt, nem csak azért, mert nem végeztem a napi tervvel, hanem mert minden nap úgy feküdtem le, hogy tudtam, a maradék fél havi anyaggal együtt még kevesebb esélyem van rá, hogy végezzek a másnapival.
Közben nem merült fel bennem, hogy ez tulajdonképpen tervezési hiba, és le kéne ülnöm új listát készíteni. Inkább korábban keltem, később feküdtem és kevesebb időt szántam evésre, párkapcsolatra, mindenre. Mikor letelt a két hét és csúszásban voltam, szégyelltem magam, ezért persze nem akartam leülni, hogy kielemezzem a "kudarcomat". Azzal nyugtattam magam, hogy nem baj, legközelebb jobban igyekszem és majd valamivel kevesebb napi tennivalót zsúfolok a listámba, de mivel nem elemeztem a történteket, a következő alkalom is hasonlóan zajlott.

Tehát a terv a következő hétre, hogy szembenézek azzal, pontosan mit csinálok egy nap, és megoldást keresek a kudarctól való félelemre is.
Az elsőre már konkrét elképzelésem is van, a Fabulous nevű app Log your time kihívását fogom használni. Magát az appot nagyon szeretem, majd egy másik bejegyzésben írok róla részletesen is, most elég annyi, hogy már eddig is sokat segített. A dopamin kihívással együtt használtam, amiről szintén tervezem, hogy ejtek pár szót később.

Karácsonyi összefoglaló

Ott hagytam abba mesét, hogy elindultunk torokfájással, hogy felvegyük a bátyámékat a reptéren. Ez hiba nélkül meg is történt, a hazautat végigaludták annak ellenére, hogy az elején azt mondták, nem voltak fáradtak, lol. Otthon megkávéztunk, aztán mindenki visszafeküdt még egy kicsit, főleg mert én sem voltam olyan állapotban, hogy bárkit szórakoztatni tudjak.
Néhány óra alvás után csináltam pár fahéjas csigát, jó adag kávét, és küldtem egy körüzenetet, hogy lehet jönni „reggelizni”. Korai karácsonyi ajándékként kaptam egy cica alakú bögrét, amit, mint kiderült, a nagymamám küldött. Őszintén szólva meglepődtem, mert nem vagyunk olyan közeli viszonyban, de melengette a szívem, hogy gondolt rám. :)

Az első meglepi viszont beszélgetés közben ért, alvás után Öcsém és Bátyám is torok- és fejfájásra panaszkodott. Gyorsan bedobtunk mindannyian fél-fél liter teát, de, mint kiderült, ez már senkit nem állított meg a lejtőn.

Miután Ed felkelt, családi összefogással elkezdtük szerelni az Öcsém laptopját, én meg összedobtam egy adag rakott krumplit. Később Bátyám is csatlakozott, mert a laptop javításhoz nem maradt ötlete, így végül Ed hozta rendbe a gépet. Pár óra beszélgetéssel később pedig lefeküdtünk aludni, remélve, hogy másnapra jobban leszünk.

Hát nem lettünk. Sőt.
Van egy régi elektromos ágymelegítőnk, azt levittem a kanapéra, arra ültettem Bátyámékat, literszám főztem a teát, kaptak ontbijtkoek-ot, sütőben sült bagettet, este tortillát csípős rizzsel és palacsintát, amúgy pedig a nap nagy része anime nézéssel, zenehallgatással, beszélgetéssel telt. Nem is nagyon futotta volna másra az erőnkből, de ... hát szerencsére amúgy is beköszöntött az esős évszak, és mivel a tervben szereplő összes célállomást biciklivel értük volna el, legalább nem kellett stresszelni, hogy lemaradunk a jó időről. Este bedobtunk egy forró almás pitét is mandulás karamellás fagyival, és lefekvéskor reménykedtünk, hogy másnapra jobban leszünk.

Ed jobban is lett, de senki más, és rajta sem segített sokat, mert az anyja azt mondta, ne menjen karácsonyra, mert mi van, ha fertőz. Gyakorlatilag így úszott el az utolsó karácsony, amit az apukájával tölthetett volna.
Anya is beteg lett közben, fel sem tudott kelni, de mindenki aggódott Edért, és próbáltak megoldást keresni. Ed megköszönte, de nem akarta kockáztatni az apja egészségét, még úgy sem, hogy betegség nélkül is csak napokat jósolt neki az orvos, így félő volt, hogy a kihagyott karácsonnyal elúszik annak az esélye is, hogy elbúcsúzhatnak egymástól. Úgyhogy gondolom mondanom sem kell, hogy úgy feküdtünk le, hogy mindenki reménykedett, másnapra jobban leszünk.

Hát nagyon nem.
Ed elmélete szerint ő 20-án holland influenzával volt fertőzött, abból kezdett kilábalni és arra jött rá a jófajta magyar influenza, amit a bátyámék hoztak, de akárhogy is volt, gyakorlatilag felkelni sem tudott 23-án. A magyar csapat már jobban volt legalább annyira, hogy a szemerkélő esőben elmentünk vásárolni. Én gyalog, a fiúkat meg felültettük a biciklikre, hogy legalább valamit lássanak Hollandiából, meg legyen valami kis szórakozás.
Előző nap rendeltem egy OV chipkaart-ot, ami olyasmi, mint az Oyster card, ha valaki járt már Londonban, aki meg nem járt még, az úgy képzelheti el, mint egy BKV bérletet, ha a bérlet egy mágneskártya lenne, amire tölthetsz pénzt és vehetsz rá szolgáltatásokat, aztán, ha valamivel utazol, azt kell lecsippantani. Nekem nem volt jó az anonim, mert biciklit akartam vele kölcsönözni, ahhoz meg kíváncsiak voltak a fejemre, úgyhogy számtalan ellőtt fénykép után, ami túl sötét volt, túl világos, nem látszott rajta a fülem, vagy az állam sarka, végre elküldtem az egyiket a megrendelőlappal. Jött is a válasz, hogy 6 munkanapon belül megkapom a kártyám. Baszki. Ez 22-én szombaton volt, 2019-ig maradt még 3 munkanap. És hát nem magamnak akartam biciklit kölcsönözni.

24-én végre kisütött a nap. De ha már kisütött, nem is aprózta el, márciusi időjárás kerekedett szikrázóan kék éggel és tizen fokokkal. Az öcsémék már elég jól voltak ahhoz, hogy elsétáljunk a közeli parkba és a kinderboerderij-be, ami gyakorlatilag egy olyan kis farm, ami azért van, hogy a gyerekek megismerkedhessenek a farmon élő állatokkal. A csirkéknek nem veszik el a tojásaikat, nem fejik a tehenet, csak tartják azokat az állatokat, amik hagyományosan egy farmon lennének. Plusz még néhány másik fajtát is.
Nos hát ide mentünk, etettünk csirkét és pulykát kézből, elbeszélgettünk a tehénmamával, akinek sajnos még mindig nem tudom a nevét, megnéztük Dolores kismalacait, tengerimalacokat és a szamarakat, aztán vettünk egy kis kecske csemegét, kettéosztottam a fiúk között és bementünk a kiskecske simogatóba. Én már tudtam, hogy mire számítsak, úgyhogy azért is nem kértem a csemegéből, a fiúk meg nagyon édesek voltak, ahogy megpróbáltak rendet tartani az extra lelkes kicsik között. Gyakorlatilag betemette őket egy kupac kecske.
Visszafelé a parkban van egy komp, amin az ember áthúzhatja magát a folyón a másik oldalra, azzal jól elvoltunk, anya ránk is szólt cseten, hogy nincs nyár, mikor elküldtem neki a képeket.

Este lasagne-t csináltam, most is baromira ízlett mindenkinek, díjnyertes recept, vagy legalább is én díjazom akkor most, ha más még nem tette meg előttem. =D
Sajnos Ed nem volt a legjobb hangulatban. Egyrészt ő még mindig eléggé benne volt a betegségben, másrészt a családjából senkinek nem jutott eszébe bevonni a karácsonyozásba, még WhatsAppon keresztül sem. Bátyám javasolta, hogy videóhívással elérhetnénk Ed apukáját, de mivel Ed anyukája nagyothall és visszautasítja a hallókészüléket, ez nem ment volna. F is elég ramaty állapotban van ahhoz, hogy összezavarodjon egy ilyen hívástól, ráadásul a többi családtag sem volt túl együttműködő, úgyhogy elvetettük az ötletet. Azt hiszem, az is közrejátszott, hogy Ed azt kérte az apukájától, hogy tartson még ki karácsonyig. Talán attól félt, hogy F majd úgy veszi, hogy elköszöntek és elmegy anélkül, hogy személyesen is el tudtak volna búcsúzni.
Akárhogy is, nagyon sajnáltuk, Bátyámnak pedig bűntudata volt a betegség miatt.
Megpróbáltuk hát jobb kedvre deríteni Ed-et, kungfu filmeket néztünk és az Öcsémet, ahogy játszott, a körülmények ellenére pedig végül mindenki jól érezte magát. Anyáék is bejelentkeztek, nagy nemzetközi ajándékozás volt, kaptunk összeillő mamusz-zoknit Eddel, 

Bátyámnak bináris órát, pingvines kézmelegítőt és csavarhúzókészletet, Öcsémnek pedig egy csomó Oreo-t és hőre színváltós bögrét adtunk. A nevezett bögre először csak sima fekete (Öcsém talán még azt is gondolhatta, hogy az ő ajándéka semmi extra), de ha forró vizet tölt bele az ember, színt vált, és kirajzolódik rajta Ultra Instinct Goku és Jiren. A család egybehangzó véleménye szerint ez egy nagyon király bögre. A húgomnak megvettük a Kegyetlen herceg című könyvet, tulajdonképpen azóta nem jelzett vissza, hogy tetszett-e neki, de elolvastam egy pdf verziót, úgyhogy szerintem tetszeni fog. :)
Anya nagyon odavolt a majom parkért, úgyhogy ő egy majmos bögrét kapott, plusz egy nyers ametiszt kristály darabot.
Ed-nek aznap rendeltünk egy gamer széket, mert előtte képtelenség volt úgy rendelni bármit is, hogy ne vegye észre, lévén csak neki volt bankszámlája, így mindent az ő kártyájáról fizettünk. Az azért szép lett volna, ha eléállok, hogy rendelje meg a karácsonyi ajándékát, de lesni nem ér. XD
Mindenesetre karácsonykor jól szórakoztunk, a távolság sem tűnt olyan nagynak Magyarországtól a sok videóhívás és cset miatt. Ed is felengedett és az egész csapat összerázódott, ettünk karácsonyi szejtánsültet, vaníliafagyis brownie-t és úgy mellékesen literszám ittuk a teát.

27-én aztán elmentünk a fiúkkal a biciklipályára, vagy legalább is mi így hívjuk. Egy kör alakú földpálya dombokkal és kanyarokkal, ahol az ember kiélheti magát a kerékpárján. Ed-nek és nekem két szövegkiemelő-narancssárga biciklink van, a fiúk azon próbálták ki a terepet, odafelé pedig találkoztunk két holland sráccal, akiknek szintén ugyanilyenjeik voltak. Mondták is, hogy menő a biciklink. =D

Este viszont ért minket (engem mindenképp) egy kis sokk. Ed szólt, hogy lesz egy újévi buli a családjában, és ezzel kapcsolatban az anyja és az öccse azt kérdezi, hogy addig vigyázunk-e F-re. Igazából, mikor meghallottam a hírt, egy darabig csak néztem értetlenül Ed-re, aztán annyit tudtam kinyögni, hogy „Mi van?”. Mert most hol kezdjem? Egyrészt ez egy családi buli, de eszükbe sem jut, hogy meg lennénk hívva, másrészt, tudják, hogy az öcsém aznap repül haza, harmadrészt, és elsősorban pedig BETEGEK VAGYUNK. Ed mondta, hogy nyugi, megmondta, hogy betegek vagyunk, el van intézve a dolog, biztos csak nem gondoltak rá. Aha, ahogy azt elképzeltük. Jöttek az üzenetek, hogy
- az öcsémet vigyük ki a reptérre hajnalban, hogy még visszaérjünk időben
- küldjük inkább ki vonattal
- nem is kellett volna jönniük a testvéreimnek, mert betegek
- ha Ed annyira beteg, akkor az öcsémet sem tudja kivinni a reptérre
Én teljesen sokkot kaptam. Nem is arról van szó, hogy én mindig ugrottam, ha segítség kellett nekik, ők meg nem tudnak egy kicsit empatikusan hozzánk állni, nem pedig úgy, mint a szolgákhoz... hanem basszameg. A karácsony. Egy nappal karácsony után már nem fontos, hogy fertőzhetünk? Ha elég jól vagyunk, hogy elmásszunk a házig, akkor már mehetünk? Csak az utolsó karácsonyt kellett elvenni Ed-től? Ha buli van, akkor minden más le van szarva? Az öcsémet, aki életében először van külföldön küldjük ki vonattal a másik városban lévő reptérre, ahol még mi sem voltunk vonattal?
És csak jöttek a hülyébbnél hülyébb ötleteikkel. Én már legszívesebben megráztam volna őket, hogy szégyelljék már magukat, de szerencsére Ed virtuálisan megtette helyettem. Beírta a véleményét a családi csoport csetbe, aztán mindenki csináljon, amit akar, mi meg filmezünk.

A 28-a engem döntött le a lábamról, szerencsére már mindenki más elég jól volt ahhoz, hogy ne kelljen nekik ágyba vinni az ételt, úgyhogy egy gyors reggeli biciklis vásárláson kívül nem is csináltam semmit. Bátyó csinált palit mindenkinek, estére pedig 2 családi csípős vegán pizzát rendeltünk a Domino’s-ból. Megnéztük a Pitch Perfect 2-t is, de akkorra már ülni is alig tudtam. Utána megmértem a lázam, 39 volt.

29-én egy barátunkkal beszélgettünk telefonon, párkapcsolati gondjai voltak, de a beszélgetésen hihetetlenül sokat röhögtünk. Már önmagában az, hogy a bátyámnak kellett Ed trollkodásait lefordítani, ő meg ugye tiszta cuki volt, pirult, de fordított... Én napokig röhögtem még rajta.

30-án végre elég jól voltam a ház elhagyásához, az idő is kedvezett, és csodával határos módon megérkezett az OV kártyám, el is mentünk hát az öcsémékkel bérelni 2 biciklilt. Kicsit korán kellett kelni hozzá, mert egy órás séta az állomás, de végül megoldottuk egy jó adag vaníliás kávéval. Hazafelé észrevettük, hogy Bátyó elhagyta a kesztyűjét, visszafordult megkeresni, eltévedt. Kikötött a boltnál, akkor úgy döntött haza jön. Megint eltévedt. Mikor már nem tudta hol van, rámírt, hogy kéri a címet, GPS-el jön haza. XD
Reggeli után végre mindannyian biciklire szálltunk, először végigmentünk azon az útvonalon, ahol az állomástól haza jöttünk, kerestük a kesztyűt. Elég hamar hagytuk el, mert végül már majdnem az állomásnál jártunk, mire meglett. Mindenesetre Bátyó feldobódott a sikertől, így már a lámákhoz mindenki vidáman biciklizett.
Mondjuk konkrétan a lámákkal nem tudom, mi csináltak, mert csak az őzeket találtuk meg, és körbebicikliztük a környéket. Láttunk egy nagy kék labdával játszó szamarat, egy malacot, amelyik kutyaként viselkedett, nyuszikat, csibéket és egy cicát, aki aztán velünk akart jönni. 

Drótkötélpályáztunk, új útvonalakat fedeztünk fel, aztán elégedetten dőltünk ki otthon.
Gyorsan telepakoltam az asztalt rágcsálnivalókkal, töltöttünk a potis üvegbe, és elkezdtük a D&D-t.
Bátyó mesélt, első alkalom volt neki, nekünk meg ugye a játék volt első alkalom, eleinte mindenki egy kicsit  szégyellős volt, de mikor 2 órával később a Bátyám egy incidens miatt javasolta, hogy hagyjuk abba, mert fáradunk, akkor egy emberként tiltakoztunk.

Az incidens egyébként az volt, hogy Öcsém karaktere folyton felélesztett egy megölt ellenfelet, hogy segítsen ásni, de az sosem akart, hanem támadott vagy menekült, így megöltük újra. Mikor ezt ismételni szerettük volna,  akkor kaptuk a kérdést, hogy pihenjünk-e, mert úgy tűnik, agyban már elfáradtunk. XD Hihetetlenül élvezte egyébként mindenki a játékot, 8 órával később eszméltünk fel, hogy hoppá, le kéne feküdni, mert a KM-ünk 31-én utazik haza, és tervezzük is, hogy az országhatárok sem tarthatnak vissza mindket a folytatástól.
Gyakorlatilag ezzel zárult a közös ünneplés, 31-én Öcsémmel korán visszavittük a bicikliket, aztán kivittük Bátyót Amszterdamba a reptérre. Néhány órával később lezárták az egészet bombariadó miatt, és mikor olvastuk, hogy kanadai az illető, aki bombával fenyegetőzött, felmerült bennünk, hogy Bátyám valami nagy félreértésbe keveredett XD
Persze nem ő volt, egy 51 éves zavart férfi ünnepelte lábonlövéssel a szilvesztert. Bátyó csalódott is volt, hogy megint éppen lemaradt az akcióról, mint mikor lemaradt a tornádóról.

Ez volt az első szilveszterem, amit Hollandiában töltöttem, és nem tudom, hogy más városokban is olyan-e, mint itt, de az biztos, hogy meg voltam döbbenve, milyen mennyiségű petárdát és tüzijátékot durrogtattak el. Gyakorlatilag nap közepétől már folyamatosan lövöldözték őket, éjfélkor már a füsttől semmit sem lehetett látni, de még ma is volt, aki fellőtt egyet kettőt. Ed mondta, hogy a tv-ben is meginterjúvoltak embereket, van, aki 2000 eurót költött tüzijátékra az idén.
Szegény cica nagyon félt végig, pisilni sem mert kimenni, kiugrott a macskaajtón, mert már nagyon kellett neki, aztán rögtön vissza, mert nem bírta a hangokat.
Elsején, mikor vittük öcsémet a reptérre, először ki kellett hámozni az autót a hamuból és egyéb petárda maradékokból.

Hát így teltek az ünnepek, hiányzik most mindenki, de erővé kovácsolom ezt az érzést, mert, ha végre beindul a vállalkozás, megszerzem végre az állást, amit akartam, és sikerülnek a terveim, akkor bármikor úgy dönthetek, hogy elruccanok Magyarországra, vagy Kanadába, hogy meglátogathassam a családom.

Szóval indul a Grind. =)

Ünnepek

Hát mindenki hazament, az új év is elkezdődött. Később összefoglalom majd részletesen is, hogy mi történt, most csak egy gyors életjelet adok. Borzasztóan élveztem ezt a pár napot, még így is, hogy (spoiler alert) végig betegek voltunk.
Most nagyon hiányoznak a bátyáim, néha rám tör az érzés, hogy mindjárt elsírom magam, de megpróbálom átgyúrni motivációvá. Ha sikert aratok, nem kell, hogy hiányozzanak, bármikor láthatom majd őket.
2019 itt jövök :D