2018.12.20.

Tegnap végre (jobb későn mint soha) kitakarítottam a bátyámék szobáját, kimostam az összes ruhát, ami foglalta a helyet a fürdőszobában, felporszívóztam az egész házban és összepakoltam a konyhát.

Nemrég kirabolták a magyarországi lakást, ahol a bátyámmal laktam, ezzel kapcsolatban tőle is vártam egy hívást. Úgy volt, hogy bemegy a rendőrségre és videóhívással megmutatja a lefoglalt tárgyakat, én pedig szólok, ha felismertem valamit. Egyébként az arc, aki betört, Facebookra kiposztolta, hogy miket vitt el, meg élőben bejelentkezett, hogy arról beszéljen, együtt fognak vele ülni a rendőrök és a börtönben faszra fogja húzni őket. Miután bevitték a rendőrségre kihallgatni, elengedték, mire megint betört. Hagynék egy linket az emberről, mert szórakoztató, de valószínűleg megsérteném a személyiségi jogait és nem szeretnék bekerülni mellé, mert még a végén faszrahúz.
A lényeg az, hogy a rendőrségen kiderült, nem engedélyezett a videózás, így a videó hívás sem, úgyhogy ennek az ötletnek lőttek, de azért értékeltem az erőfeszítést.

Miután ez kiderült, eltekertünk Ed-del a Jumbo-ba vegán tejszínhab spray-t venni, de nem volt, úgyhogy vettünk holland almás fánkot, guacamole-t és mindenféle humuszt.

Ed bátyja előző este azt vetette fel WhatsApp-on, hogy az apukájuknak lehet, hogy fehérjedúsabban kéne ennie, mire Ed kiakadt, hogy mit fecsérli ilyesmire az időt és energiát, inkább búcsúzna el, mert az orvos szerint is már csak napjai vannak F-nek. Mondtam neki, hogy a bátyja szerintem így próbálja feldolgozni, praktikus dolgokra koncentrál, mert ezt tudja irányítani. És, hogy venni egy fehérje shake-et egy 10 perces elfoglaltság, megveszem én, ha gondolja, segítsék egymást, elég nehéz lesz ez amúgy is.

Úgyhogy tegnap a következő állomás a Decathlon volt, de az már kocsival, mert  éreztem Ed türelmetlenségét, biciklivel csak frusztráló lett volna neki.
Később kiderült, hogy ez volt a jó döntés, mert anyukája írt, hogy a nővérek elfelejtettek jönni, így ma még a dolgát végezni sem veszik ki F-et az ágyból. A protein shake-kel felszerelkezve, autóval pár perc alatt ott voltunk, még az orvost is elcsíptük. Ed be is indította a hangfelvételt a telefonján, az is meg lett örökítve, hogy a nővérszolgálat nem "félreértette", amit az orvos mondott, (hogy nem kell bent hagyni F-et az ágyban egész napra, mert az kurvára nem segít senkinek) hanem az orvos senkivel sem beszélt a tőlük. Egyre jobban undorodom ettől a főnővértől, hazudik, mint a vízfolyás, csak, hogy az legyen amit ő akar, és azt akarja ami neki kényelmes.
Kikértük az orvos véleményét a fehérjéről (csokis borsó- és rizsfehérje vitaminokkal), mondta, hogy ártani nem árthat, nyilván nem fogja meggyógyítani F-et, de ezt eddig is tudtuk.
Aztán ő elment, mi pedig ott maradtunk F-el még egy kicsit, csináltunk neki egy shake-et, olyan zenét indítottunk el, amit szeret, és Ed arról mesélt neki, milyen volt, mikor még iskolába jártak, és milyen jó lesz majd, hogy karácsonyra eljönnek a gyerekei és az unokái. Elképesztő volt a változás. Az ember azt hinné, hogy a szenvedés, amit látni rajta legtöbbször, egy állandósult arckifejezés, hogy a fájdalmak és a leépülés következtében ilyen az arca és kész, de ez nem igaz. Olyan boldog volt, hogy Ed-del lehetett, aki megérti és akivel mindig is különleges volt a kapcsolatuk, hogy végül már mosolygott, a homloka teljesen kisimult és még beszélni is próbált.
Így hagytuk őt ott, amikor hazamentünk  tovább készülni a bátyáim érkezésére.

Vettünk pár dolgot és feltettük a függönyt, ami sajnos azzal járt, hogy fúrnunk kellett este 9-kor, de gyorsan végeztünk, 3 kis luk volt és kész. Mivel rolós függönyről beszélünk, vágni is kellett a szélességéből, úgyhogy volt ott vasfűrészelés és minden, mi szem szájnak ingere. Hajnali 1-re lettünk kész, ami azért is volt vicces, mert hajnalban már indulni kellett a reptérre a bátyámékért.

Hogy még nagyobb legyen a móka, reggel némi torokfájással ébredtünk, amin Ed érthető módon kiakadt, mert így azon őrlődött, meglátogathatja-e az apukáját, vagy jobb, ha távolmarad. A biztonság kedvéért úgy döntött vár, amíg elmúlnak a tünetek, és reménykedik, hogy F kitart még addig, hogy elbúcsúzhassanak.

Tomboló düh

Olyan rohadt dühös vagyok, hogy muszáj kiadnom magamból, azt meg nem akarom, hogy Ed-nek kelljen mindennek tetejébe még engem is nyugtatnia, a többieket nem érem el, úgyhogy most itt fogok őrjöngeni egy kicsit.
Írtam már F-ről, Ed apjáról és arról, hogy milyen állapotban van. A család is úgy tervezte, hogy ezt a karácsonyt különlegesen széppé teszik neki és elbúcsúznak tőle mind.
Erre a nővérszolgálat, (ugyanazok, akiknek nem fordult meg a fejében, hogy orvost kéne hívni egy olyan emberhez, akinek szó szerint lerohadt a sarka), a család és mindenki feje fölött úgy döntött, hogy egyszerűen csak nem veszik ki többet az ágyból. Nincs elég emberük, de nyilván nem ezt mondják, érdekesen is hangzana "kevés emberünk van és szerintünk az Ön apja csak az időnket rabolja, már rég meg kellett volna halnia". De a nővérszolgálat főnővére minden egyes megszólalásával ezt sugallja.
"Az apja sem szeretne már így élni."  "Ha eldönthetné már nem lenne köztünk."
Mégis mit képzel, ki a franc ő, hogy eldöntheti, mikor megy el egy ember?! Mert nekik kellemetlenség naponta 4x odatolni a seggüket?! Nekik? Ez a munkájuk! F az, aki fájdalmakkal él és egyre jobban be van zárva a testébe! Ő az, akinek át kell élnie, hogy egyre kevésbé emlékszik a szeretteire, miközben tudja, hogy akik körülötte vannak, fontosak neki, csak már nem tudja, hogyan, és ez bántja, ő maga mondta, mikor még képes volt rá. Ő az, aki matematika tanárból sorvadt azzá, aki már a nevét is képtelen kimondani. Ő az, aki még segítséget sem tud kérni, amikor alig lát már a fájdalomtól! És ő mégis azon van, hogy a szeretteivel tölthesse a karácsonyt. Akkor is ha fáj, akkor is, ha nehéz, akkor is, ha már alig maradt benne erő. Mindenki azon van, hogy széppé tegye az utolsó napjait.  Hogy jön ez a ribanc ahhoz, hogy mindenkit leszarva beleavatkozzon egy család búcsújába?!
Szerencséje, hogy Ed  kezeli ezt a helyzetet és nem én, mert az biztos, hogy én megütöttem volna. Egyébként pedig leszarom, hogy mit akarnak, majd én kiveszem reggelente F-et az ágyból, hívjanak rendőrt.

A szomszéd kertje mindig zöldebb

És dől be a fűszag az ablakon XD
Nem tudom mi folyik a szomszédban, de ebbe már egy átlagos ember simán belehalt volna.

Előítéletek XD

Gondoltam lejegyzem ide a bankszámla nyitásom történetét, mert hátha később is akarok még röhögni rajta.
Kezdjük ott, hogy az itteni bankoknál nem úgy működik ám, hogy az ember csak úgy besétál, húz egy sorszámot, aztán némi várakozás után leül az ügyintézővel és már bankszámla tulajdonosként kisétál. Hohohó. Micsoda botor gondolat.
Először is bejelentkezel online. Kérnek mindenféle adatot, amit 3 munknapig vizsgálgatnak, aztán eldöntik a sorsodat, lesz-e számlád náluk, vagy nem. Az én esetemben 4 nap után a már enyhén ideges páromnak kellett magyarázniuk, hogy mi is tart ilyen sokáig, addig lehet, hogy abban reménykedtek, hogy megunom a várakozást és hazamegyek Magyarországra.
Kb egy órával azután, hogy Ed rájuk borította az asztalt, felhívtak, hogy igen, már készen állnak, csak ez kellett a kicsi lelküknek, gyorsan kössünk szerződést. De tényleg gyorsan, zárás előtt hívtak fel és másnap nyitásra már ajánlottak egy időpontot. Nekem a délután volt jó, a felajánlott időpontokból arra következtetek, hogy nekik az egész nap, úgyhogy délután 2-re oda is tekertem.
Mondom a recepción, hogy ki vagyok, mit akarok, nem voltam benne a rendszerben, és nem igazán tudták, hogy jövök, de azért tollal felírtak a listára, aztán leültettek, hogy várjak. Bent meleg volt, le volt töltve pár könyv a telómra és már rajta voltam a listán, úgyhogy attól se kellett félni, hogy majd a bouncerek kitessékelnek, úgyhogy leültem egy páfrány mellé és belemerültem a könyvembe.
Kisvártatva jött is az ügyintéző hölgy, beültünk az irodájába és elkezdtük a procedúrát. Nekem bankban még ilyen szürreális élményben nem volt részem.
A nő, nevezzük Irénnek, kedves és szimpatikus volt. Mosolygott, cuki akcentussal beszélt, és izgult, mert angolul kellett magyaráznia. De néha...  - ezt talán a Tourrette szindrómás verbális tikkhez, vagy még inkább a démoni megszálláshoz tudnám hasonlítani - egy-egy mondat erejéig olyan beszólogatások hagyták el a száját, hogy alig bírtam ki röhögés nélkül.
  - És miért akarsz bankszámlát nyitni, haza akarsz küldeni pénzt a családodnak?
Itt még nem gyanakodtam, akár technikai kérdés is lehet, nem feltétlenül arra gondol, hogy a 8 purdém otthon várja az eurót, hogy végre ehessenek egy kis csirkenyakat. Mondom is neki, hogy hát végülis az nem hátrány, de főleg a fizetésemet szeretném majd a számlára kapni.
Akkor kicsit beszélgettünk, hogy még nincs itt munkám, de hamarosan lesz és nem akkor kezdenék el szaladgálni számla után. Hogy szoftverfejlesztő vagyok, igen, az tök jó, ilyesmik. Aztán a sátán megint átveszi a testét:
  - És miért itt akarsz dolgozni? Magyarországon nem vettek fel sehová?
Szerintem itt fel is röhögtem, közben meg az járt a fejemben, hogy ez vajon le van írva nekik és kötelező megkérdezniük, vagy Irén most fogadásból csinálja, mert közben meg úgy nézett ki, mint, aki kínosan érzi magát.
Aztán folyt a beszélgetés tovább a megszokott barátságos mederben a következő megszállásig. Azért a végén még megkérdezte, meddig maradok, mondom, hogy határozatlan időre, ide tervezek költözni.
  - Hát, ha találsz munkát.
XD

Elképedés

Megint egy olyan oldalammal találkozom, amiről tudtam, hogy van, mert hát tudtam én, de mégis most tiszta erőből vágott pofon, mintha belerohantam volna egy téglafalba. Nagyon, de tényleg nagyon sokáig küzdöttem azzal, hogy megbántottam embereket, akik azt hitték, ezt szándékosan tettem, én pedig nem értettem, miért akarnak megtámadni, szavakkal a földbe tiporni. Most szembesültem az egyik régi, visszatérő problémámmal, amiből mostanában mászom ki Ed segítségével. Ez pedig az, hogy úgy veszem, mintha az emberek nem látnának, mintha abszolút mindegy lenne nekik, hogy élek vagy halok, és teljesen meglepődöm, amikor kiderül, valaki gondol valamit rólam. Mert hát... honnan tudja, hogy létezem? Hogyhogy meglátott? Ezért sokszor, ha valaki nem kereste minden erejével a társaságom, én sem törekedtem a kapcsolat ápolására. Nem azért, mert leszartam, kivel mi van, hanem mert úgy gondoltam, zavarnám őket. Ezzel rengeteg embert megbántottam, mert ha valaki nem lát bele az elfuserált gondolataimba, nagy eséllyel azt gondolhatja, hogy csak egy sima mezei bunkó vagyok. Ez a gondolkodásmód egyébként természetes következménye a gyerekkoromnak, de ezt talán máskor kifejtem, nem szeretnék most jobban belemenni.
Az egyetlen, ami miatt ez most eszembe jutott, az L. Még az ősidőkben olvastam a blogját, aztán fel is vettem vele a kapcsolatot, emailben, kommentekben talán és msn-en. Szerettem volna tartani a kapcsolatot, vagy akár közelebbről is megismerni, de nem hittem, hogy "meglátott", ezért azt hiszem, el is tűntem nyom nélkül. Ma megtaláltam a régi blogját. Kicsit zavarosak az emlékeim, nem tudom, hogy ezt a blogot olvastam-e annakidején, de egyszer csak szembejött velem az a levelem, amit akkor írtam neki, amikor a szülei váltak. Plusz leírás arról, hogy megérintette, amit írtam. Én nem értem. És most csak meredek magam elé... Évekkel később, egyszercsak megkapom a választ, a zöld utat, hogy nem, nem idegesítem, előttem pedig leperegnek a hosszú évek, a rengeteg fájdalom, ami még rám várt, közben elvesztettem és megtaláltam magam, több ezer kilométerre kerültem L-től, ki sem tudom bogozni, mit érzek, mert minden egy hatalmas csomóba állt össze bennem, de akármi is ez, valahogy nevetés kerülget. Az a hitetlenkedő féle, megkönnyebbült féle, hálás és lenyűgözött féle. Talán nincs is ilyen nevetés.
Olyan érzés, mintha megőrzött volna egy darabot belőlem, és azzal, hogy megtaláltam a blogját, visszakaptam volna, amit elvesztettem.
Nemrég találtam meg az új blogját is, az Instagramját, és elgondolkodtam rajta, hogy ráírok. Az tartott vissza, hogy emlékeztem arra a levélre, amit írtam, és azt hittem teljesen hidegen hagyta, nem akartam zaklatni. Az, hogy most ezt így megkaptam, mint választ, nem lehet véletlen. Írni fogok neki.
Nem most azonnal, bár ki tudja, egyelőre még el vagyok képedve, majd szép lassan összeszedem az állam a földről, akkor majd elkezdek tervezgetni.

A nap további hírei viszont nem mind ilyen vidámak.
Ed apukája nagyon rosszul van, ez nem újság, az elmúlt pár évben fokozatosan épült le teljesen. Körülbelül hetente egyszer én vigyázok rá, megetetem, megitatom és megpróbálom kitalálni, milyen zenéhez lenne kedve. Én nem ismertem, mikor még teljesen jól volt, de tudom, hogy elképesztő ember, mert már semmilyen gát sem maradt, ami visszafogná, nem kötik szociális szabályok, mert annyira leépült szellemileg, hogy fel sem fogja, léteznek ilyen szabályok. És soha, semmi más nem volt, mióta ismerem, mint kedves és igyekvő. Abszolút semmi agresszió nincs benne, még így, lehántott személyiség rétegekkel sincs, egyszerűen nincs a rétegek között, alatt semmi, ami nem jó és kedves. Megszerettem, talán a következő életben előbb érkezünk egymás életébe.
Pár héttel ezelőtt viszont úgy érzem, döntést hozott. Visszautasította az ételt, amit adni próbáltam neki, és bár beszélni már nem tud, megbizonyosodott róla, hogy megértem, nem alszik, nem álmos, hanem nem akarja. Teljes erejével összezárta a száját és közben egyenesen a szemembe nézett. Persze, hogy nem erőltettem. Amikor Ed anyukája hazaérkezett, látta, hogy az étel még mindig a kezemben van, megmutatta, hogy ő hogy szokta ha Ed apukája nem akar enni, és hát... Nem szeretném túl sokat ecsetelni, de röviden teljes testsúlyával belenyomta a kanalat a szájába, hogy attól féltem, fogak fognak törni, és a kanál teljes tartalma Ed apujának arcán lett szétkenve. Menekülnöm kellett onnan. Képtelen voltam végignézni, de egyet tudtam. Én ezt nem vállalom el. Én ezt nem fogom megtenni ezzel az emberrel.
Hazajöttem és elmondtam Ed-nek, hogy ha valamit még szeretett volna, mielőtt az apukája meghal, akkor azt tegye a fontossági sorrendjének elejére.
Pár nappal később beszélgettünk arról, hogy úgy tűnik, anyukája nem látja, mi következik, nincs rá felkészülve, hogy elengedje a férjét. Azt javasoltam neki, hogy ő viszont elbúcsúzhatna, megköszönve mindent, amit kapott F-tol. Erre azt felelte, nem szeretné, mert attól fél, ha elengedi az apját, elmegy. Akkor jöttem rá, hogy még ő sem engedte el.
Egyet viszont láttam. Az igyekezetét, amivel próbált nem oda nézni. F élete az utóbbi időben egy folyamatos kínzás. Nem tud már rendesen nyelni, ezért folyamatosan, kis adagokban itatják, de azt sem képes úgy lenyelni, hogy ne fulladozzon tőle, ha épp nem fuldoklik a víztől, akkor az ételtől fuldoklik, az egyetlen jó dolog az életében a zene lenne, de a felesége nem tudja, mit szeret hallgatni, így az sincs ott. Egyik fertőzést kapja a másik után és nem érti, mi folyik körülötte, csak fáj.
Amikor még jobban volt, Ed gyakran ebédelt náluk, elvittük sétálni F-et a parkba, vagy csak vigyáztunk rá néhanapján. Aztán, ahogy az állapota rosszabbodott, Ed szép lassan, saját maga számára is észrevétlenül elfordult. Nem teljesen, de a kritikus pillanatokban már nem volt ott, az eszével persze tudta, mi történik, de már csak úgy, mintha a híradóban hallanál egy bombatámadásról, nem pedig átélnél egyet.
Tegnapelőtt párom kapott az ápolóktól egy hívást. Ezek azok az emberek, akik naponta 4-szer kiveszik és beteszik az ágyba F-et. Azt mondták, F lábán egy 2x2x3 centis seb van, ami nem gyógyul. Ed érthető módon szkeptikus volt, egyrészt mert erről említést sem tett az anyukája, másrészt pedig az ápolók már okoztak a múltban problémákat a hozzá nem értésükkel. Ma reggel elment és megnézte. Nekem is megmutatta a fényképet. Az nem pusztán egy 2x2x3 centis lyuk volt, az egész sarka el van halva. Fekete.
Ed ma reggel szembesült ismét azzal is, hogy apukája milyen életet él, hogy az nem élet, hanem folyamatos kínzás. Írt a testvéreinek, hogy még karácsony előtt búcsúzzanak el. Most muszáj volt oda néznie, és bár kegyetlenül fájt, nem fordította el a fejét.

Megint pörgés

Hihetetlen napon vagyok túl, és mostanában még este is tele vagyok lendülettel, egészen addig úgy érzem, hogy szétfeszít az energia, amíg le nem teszem a fejem a párnára, mert akkor aztán képszakadás van XD

Reggel anyáékkal beszéltem telón, kész érzelmi hullámvasút volt, mert beavattam őket sok mindenbe, ami az utóbbi időben történt, a rossz híreknél megosztottuk a bánatot, a jó híreknél az örömöt, a bosszantóaknál együtt puffogtunk, a vicceseknél  meg (és azért ebből volt a legtöbb, mert valaki a családból majdnem mindig beszól valamit, amitől kifekszünk, akármilyennek indult a hír), hát a vicceseknél meg padlón-fetrengős-nyüszítve röhögtünk.
Mikor Ed hazajött (a drágám még ma is dolgozott), gyorsan elbúcsúztam a családtól, mert IKEA volt betervezve, egészen pontosan az, hogy kicsit elkezdjük kiépíteni az irodát, meg az iratok rendszerezéséhez felkészülünk pár dologgal.

Persze előtte rájöttünk, hogy baromi éhesek vagyunk ám, rögtön fel is rémlett előttünk egy-egy szendvics, csak aztán láttuk, hogy nem volt otthon semmi, de kenyér például főleg nem. Úgyhogy biciklire pattantam és azon éhesen bevásároltam egy deluxe szendvicshez mindent, amire futotta a nálam lévő pénzből, de ezt egyikünk sem bánta meg, mert olyan háromemeletes szendvicset rittyentettem, hogy olyat még a várandós kismamák legmerészebb álmaiban sem raknak össze. Az alsó emeletre jó vastag humusz+jégsaláta+olajbogyó+avokádó, a felsőre pedig humusz+alma szeletek+uborka szeletek+avokádó kombó került. Most, ha valaki nem szereti az olajbogyót, vagy bármelyik hozzávalót, akkor simán undorodhat, de mi a mennyországban éreztük magunkat, miközben ettük, elképesztően finom volt.

Ezek után már elég energiánk volt az IKEA-hoz, meg nekem még ahhoz is, hogy megkérjem Ed-et, beszéljen hozzám külföldiül, én meg majd angolul válaszolok. Hát szegénynek nem állt rá az agya először, mindig visszakapcsolt angolra, de aztán csak belejöttünk az út alatt. Furcsa volt őt nem angolul hallani, kicsit olyan érzésem volt, hogy most egy másik ember ül mellettem, nem is tudom, hogy magyarázzam, de mintha egy kicsit idegenebb lett volna, de azért mégis ő, csak mintha az elmúlt évek nem léteznének, és valahol a kapcsolat elején járnánk, amikor még szégyellős vagyok és olyanokon izgulok, hogy lesz-e elég beszédtémánk, nem áll-e be majd a kínos csönd, és vajon mondok-e majd hülyeséget, mialatt a kínos csöndet próbálom elkerülni.  Meg is említettem Ed-nek, hogy most egy kicsit másnak érzem, de nem mentünk bele, meg akkor még nem is gondoltam át az érzéseimet ilyen alaposan, úgyhogy talán meg sem tudtam volna fogalmazni, hogyan más. Mindenesetre, mikor megérkeztünk, és visszaváltott angolra, a nyakába ugrottam és kapott egy hatalmas puszit, mert "hiányzott" XD

Nagyon jó cuccokat láttunk az IKEA-ban, viszonylag hamar beültünk az étterembe, mert azért főtt ételre még mindig szükségünk volt, plusz hozzádobtam a menühöz egy smoothie-t is, körtés-almás-gyömbéreset. Mikor belekortyoltam a lébe, vagy öt másodpercig a számban tartottam és dolgoztam fel az ízeket, amik folyamatosan változtak, én ilyet még soha nem ittam. Ed látta rajtam, hogy kíváncsian nyammogok, úgyhogy megkérdezte, milyen a smoothie. Mondom neki, hogy érdekes. Komplex ízű. Hát azért lássuk be, ez nem hangzik dícséretnek, úgyhogy belekortyolt ő is, hadd érezze az érdekeset, aztán egy az egyben olyan fejjel ült ott pár másodpercig, mint én az előbb. XD Furcsa egy ital volt. Abszolút nem rossz,  de nem tudom, miért, valahogy azt sem mondanám, hogy "hű milyen finom, ez mostantól kedvenc", a legjobb leírás tényleg az, hogy érdekesen komplex. Egyszer mindenképp érdemes kipróbálni.
Miután feltöltődtünk energiával, megint nekivágtunk az áruháznak, vettünk egy meleg fehér LED-sort a kávégép fölé, egy "potis" üveget, amiből majd D&D alatt szolgálok fel piros vagy zöld italt (^^), pár párnát Ed apujának, egy telefon állványt, ami extra jól néz ki és végre megoldja, hogy tudjak tutorialt nézni kódolás közben, és a fő dolgot, amiért végülis mentünk, egy kis szekrény/polc szerűséget, amin a céges mappákat tartjuk. Kifelé menet Ed betolt még egy fagyit, láttuk, hogy van új vegadog, de belőlem már bármi visszajött volna, úgyhogy én csak elücsörögtem vele egy kanapén, aztán kitoltuk a kosarat a parkolóba, hogy bepakolunk. Hát nem ették azt olyan forrón, Ed tapogatja a zsebeit, hogy nincs meg a kocsikulcsa. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, mert a ház kulcsai is azon voltak, és indulás előtt még kérdeztem is, hogy hozzam-e az én kulccsomómat, de végül otthon hagytam XD Úgyhogy akkor séta vissza az IKEA-ba, pont azon az útvonalon, ahol jöttünk és erős szemmeresztgetés, hátha kiszúrjuk a kulcsot valahol. Nem szúrtuk ki. Akkor vissza a kanapéhoz, ahol a fagyit ettük. Nincs ott. Akkor az információhoz, mert az pont ott volt a kanapé előtt, nem találtak-e egy kulcsot. De találtak. Mi meg kitaláltuk, milyen kulcs volt, úgyhogy meg is nyertük magunknak XD. Közben azon röhögtünk, hogy Ed öccse pár hete véletlenül bezárta a saját kocsikulcsukat az autójukba, és Ed-et hívták, hogy segítsen, "mert ő az autószakértő". El is ment, ki is szabadította a kulcsot, de közben az öccsének olyan fejmosást adott a barátnője, hogy zengett tőle az utca. Nyilván ez akkor nem volt olyan vicces, de azóta már Ed öccsével és a párjával is jót szórakoztunk az eseten, s most előjött, hogy micsoda megkönnyebbülés, és Ed milyen hálás, amiért nem basztam le az egész tömött parkoló előtt. XD

Otthon összeraktam a szekrényt, mialatt Ed felszerelte a LED-sort, aztán kicsit még rendezkedtünk, csináltunk pár képet és összebújva megcsodáltuk a művünket. Rendezkedés közben megtaláltam azt a papírtörlő darabot, amire Ed leírta a számát, mikor először találkoztunk, de bármennyire is próbáltam vigyázni rá, a költözés és egyéb hercehurcák alatt azért kicsit meggyűrődött és lett rajta pár pici folt, úgyhogy megkérdeztem, nem laminálhatnánk-e le, hogy megóvjam a további veszélyektől. Láttam Szerelmemen, hogy boldoggá teszi, amiért ilyen kincsként őrzöm a tőle kapott első emléket, le is lamináltuk egy szempillantás alatt. ^^

Még egy utolsó történet, ami tegnapelőtt történt, mert erről az utolsóról eszembe jutott. Jövök le a nappaliba, ahol Ed a kanapén ülve telefonozik, de olyan föld felett járós, eszement szerelmes fejjel nézi a mobilját, hogy muszáj volt megkérdeznem, mit csinál, kinek írogat. Erre rám néz, azt mondja "semmi közöd hozzá". Pár pillanatig próbáltam értelmezni, hogy most mit hallottam, aztán rám tört a síró görcs, de mivel nem szeretek azok előtt sírni, akik megbántottak, meg amúgy általában senki előtt sem, mondtam, hogy nahát, oké és elindultam kifelé. Ed közben rájött, hogy nem fogom észrevenni, mi van, mert nincs a szobában a telefonom, úgyhogy nem hagyott elmenni, és megmutatta a legutolsó alkalmazást, ami WhatsApp volt és nekem küldött egy Bitmoji-t. Mondta, hogy a saját másik telefonjára azt hitte, az enyém, és az majd jelez, hogy üzenetet kaptam, akkor pedig leesik, hogy kinek írt, de elszámolta magát, telóm az emeleten, így pedig csak bántó volt hirtelen a "semmi közöd hozzá".  XD Érdekes volt elkapni a szerelmes pillantását, amikor üzenetet küld nekem, anyukája mindig rögtön látta, ha nekem írt, most már sejtem, honnan. Meg akkor azt is értem, hogy a húgom miért látta rajtam azonnal, kitől jött üzenetem. =D

Ennyit mára, mert így is honlapozni akartam, most meg be kell szorítanom valami turbó üzemmódba, mert elírkáltam az időt XD.

Mai felismerések

Nos, a mai meditáció meglepett és újat hozott. Nem a felismerés lepett meg, csak egyszerűen az, hogy már egy jó ideje meditálok rendszeresen és ez eddig mégsem jött elő.

A múlt eseményeinek összehasonlításával egyszer csak rádöbbentem, mennyire fontos nekem az önállóság. Az, hogy amim van, azt én teremtsem meg. Nagyon sokáig össze voltam zavarodva ezzel kapcsolatban, mert ugyanakkor azt is szeretem érezni, hogy biztonságban vagyok és vigyáznak rám, és sokáig azt hittem, hogy akkor azt szeretném, ha valaki gondoskodna rólam. Aztán meg nem értettem, hogy miért idegesít, ha valaki  megpróbálja.

Az, ha valakiről gondoskodsz, azt is jelenti, hogy bizonyos helyzetekben meg kell szabnod az illetőnek a határt, vagyis néha meg kell mondanod neki, meddig mehet el. Mindenféle értelemben. Bizonyos szempontból felépíted neki a korlátait, azt, hogy mit érhet el, miben bukna el, mi az, amit jobb, ha meg sem próbál. Én nem ilyen biztonságra vágyom. Nem arra, hogy valaki megakadályozza, hogy hibázzak egyszerűen azzal, hogy nem hagy belevágni valamibe. Ha a biztonság szóra gondolok, nem ez jut eszembe. Talán inkább a börtön szóról asszociálnék ebbe az irányba.
Amire tényleg vágytam, hogy független, szabad legyek, és bármibe belevághassak, ha úgy döntök. Lehet, hogy a Biztonságom úgy gondolja, hogy nem vagyok felkészülve, de akkor figyelmeztet, hogy készüljek fel, aztán pedig teljes szívéből szurkol nekem, hogy sikert arassak. Az is lehet, hogy, amit tenni készülök, azzal ő nem tudna együtt élni, akkor elenged. Ha megsérültem, ha valami nem sikerült, a karjaiban békét találok, és emlékeztet arra, hogy ez még nem a vége.

Ez a másik dolog, amire rádöbbentem. És elképesztő érzés ráébredni, hogy én pontosan arra vágytam, amit most Tőle kapok. Nem először és nem is utoljára nyűgöz le, hogy mennyire boldoggá tesz engem.

Pörgős nap

2018-12-12
Produktív nap van mögöttem, de még mindig hajt valami belülről, hogy bütyköljek a honlappal. Egyszerűen imádom a React-ot, minden alkalommal, amikor nekifogok, hogy valamit készítsek, valami újat kipróbáljak vele, egyre jobban és jobban elkápráztat. Mindig újabb dolgokra döbbenek rá, hogy ez milyen hihetetlenül újrahasznosítható, milyen gyors, milyen kényelmes és milyen szórakoztató! Újra és újra elképeszt, és még akkor is van kedvem vele foglalkozni, mikor amúgy már teljesen hulla vagyok és bealszom gépelés közben.

De a nap többi része: ma megnyitottam a céget, az ügyintéző nő nagyon kedves volt, ellátott egy csomó jó tanáccsal, és még, mikor indulóban voltunk, akkor is felajánlotta, hogy mivel közel lakunk, ha bármi kérdésünk lenne később, ugorjunk be hozzájuk. Egyáltalán nem volt vele ügyintéző feelingem. Látszott rajta, hogy szereti és élvezi a munkáját, és egyszerűen az, hogy jól szórakozott, mindet is jó érzéssel töltött el. Ráadásul magabiztosságból és fellépésből most ő lett az új példaképem.

Miután ezt elintéztük, körberohantunk a városon, hogy a modell gyurmához megvegyük a hozzávalókat, és ha már boltokban jártunk, vettünk egy csomó irodai felszerelést a céghez és egy csomó étel alapanyagot is, mire a bátyáim karácsonykor itt lesznek. Olyan főzőcskét rendezek, hogy olyat még nem láttak. =D Be kell ismernem, hogy hiányoznak év közben, úgyhogy úgy várom a karácsonyt, mint kisgyerek a... karácsonyt. Vagy a gyereknapot ugye, kinek mi. Még ki kell takarítanom a szobákat, ahol a fiúk alszanak majd, de aztán jöhet a díszítés. Már akkor is teleszájjal vigyorgok, mikor ezt leírom. Imádom a karácsonyi fényeket, az illatokat, ízeket, azt, hogy senki nem rohan legalább arra a pár napra, azt, hogy a karácsony előtti hónapokban mindenki a másikat figyeli, hogy kitalálja, mivel szerezhetné a legnagyobb örömet, és azt a cinkos érzést az utcán, hogy mind ugyanabban veszünk részt, hogy ezt a jó érzést mindenkivel meg lehet osztani.
Lehet, hogy azért érzek így, mert a régi karácsonyaim nem voltak a legjobbak. Apámat is ilyentájt hagytuk ott, később az alkoholgondok ünnepe lett a családban, én meg azt hiszem, fogni akartam mindent, amit valaha is szerettem ebben az ünnepben, összegyúrni és megalkotni a saját karácsonyomat, mikor "nagy leszek". Hát most nagy vagyok, és őszinte szenvedéllyel szeretem ezt az ünnepet. A legjobb része kitalálni, kit mivel lephetnék meg. Összeállítani a karácsonyi menüt, és olyan programokat ötletbörzülni, aminek már az elképzelése is mosolyt csal az arcomra.
Az egyik ilyen programhoz kellett a modell gyurma, amit ha nem is egyszerűen, de némi kitartással csak elkészítettem. Fa ragasztó, keményítő, sütőpor, és minden nyalánkság került bele, lisztből még egy extra fél kiló is, mert egyszerűen nem akart megszilárdulni a kotyvalék. Így azért elég sok anyagot kaptam, még nem tudom, mire fogom felhasználni a maradékot, mert a D&D figurák baromi kicsik, egy egész ork hadsereget legyárthatnék belőle. Lehet, hogy le is fogok. Amit mindenképpen ki akartam próbálni, az a sarkány készítés volt, de végül túl fáradt voltam és a gyurma is kezdett megszáradni, nem is beszélve arról, hogy utána kellett volna néznem a pontos méreteknek, úgyhogy ezt elhalasztottam máskorra. Viszont a csapatunk már megvan 😁 Két gnóm, egy szemfényvesztő és egy kalandozó, plusz egy ember pap. Jó lett volna egy tank karakter, de hát ez van, az életben sem mindig választhatod meg, kivel ragadsz egy liftben. Ebben a liftben most nincs tank, és a pap is azt fontolgatja, hogy a sárkány oldalára áll.
Erről jut eszembe a beszélgetésünk az öcsémmel, kérdezi, hogy én leszek-e a tank. Mondom, olyasmi. Elég jó az életerőm, és jól el tudok bújni. Erre ő: "Az hasznos a tankoknak. Hogy szarban hagysz. Mi a képességed? Gyorsan futok." XD