Megint egy olyan oldalammal találkozom, amiről tudtam, hogy van, mert hát tudtam én, de mégis most tiszta erőből vágott pofon, mintha belerohantam volna egy téglafalba. Nagyon, de tényleg nagyon sokáig küzdöttem azzal, hogy megbántottam embereket, akik azt hitték, ezt szándékosan tettem, én pedig nem értettem, miért akarnak megtámadni, szavakkal a földbe tiporni. Most szembesültem az egyik régi, visszatérő problémámmal, amiből mostanában mászom ki Ed segítségével. Ez pedig az, hogy úgy veszem, mintha az emberek nem látnának, mintha abszolút mindegy lenne nekik, hogy élek vagy halok, és teljesen meglepődöm, amikor kiderül, valaki gondol valamit rólam. Mert hát... honnan tudja, hogy létezem? Hogyhogy meglátott? Ezért sokszor, ha valaki nem kereste minden erejével a társaságom, én sem törekedtem a kapcsolat ápolására. Nem azért, mert leszartam, kivel mi van, hanem mert úgy gondoltam, zavarnám őket. Ezzel rengeteg embert megbántottam, mert ha valaki nem lát bele az elfuserált gondolataimba, nagy eséllyel azt gondolhatja, hogy csak egy sima mezei bunkó vagyok. Ez a gondolkodásmód egyébként természetes következménye a gyerekkoromnak, de ezt talán máskor kifejtem, nem szeretnék most jobban belemenni.
Az egyetlen, ami miatt ez most eszembe jutott, az L. Még az ősidőkben olvastam a blogját, aztán fel is vettem vele a kapcsolatot, emailben, kommentekben talán és msn-en. Szerettem volna tartani a kapcsolatot, vagy akár közelebbről is megismerni, de nem hittem, hogy "meglátott", ezért azt hiszem, el is tűntem nyom nélkül. Ma megtaláltam a régi blogját. Kicsit zavarosak az emlékeim, nem tudom, hogy ezt a blogot olvastam-e annakidején, de egyszer csak szembejött velem az a levelem, amit akkor írtam neki, amikor a szülei váltak. Plusz leírás arról, hogy megérintette, amit írtam. Én nem értem. És most csak meredek magam elé... Évekkel később, egyszercsak megkapom a választ, a zöld utat, hogy nem, nem idegesítem, előttem pedig leperegnek a hosszú évek, a rengeteg fájdalom, ami még rám várt, közben elvesztettem és megtaláltam magam, több ezer kilométerre kerültem L-től, ki sem tudom bogozni, mit érzek, mert minden egy hatalmas csomóba állt össze bennem, de akármi is ez, valahogy nevetés kerülget. Az a hitetlenkedő féle, megkönnyebbült féle, hálás és lenyűgözött féle. Talán nincs is ilyen nevetés.
Olyan érzés, mintha megőrzött volna egy darabot belőlem, és azzal, hogy megtaláltam a blogját, visszakaptam volna, amit elvesztettem.
Nemrég találtam meg az új blogját is, az Instagramját, és elgondolkodtam rajta, hogy ráírok. Az tartott vissza, hogy emlékeztem arra a levélre, amit írtam, és azt hittem teljesen hidegen hagyta, nem akartam zaklatni. Az, hogy most ezt így megkaptam, mint választ, nem lehet véletlen. Írni fogok neki.
Nem most azonnal, bár ki tudja, egyelőre még el vagyok képedve, majd szép lassan összeszedem az állam a földről, akkor majd elkezdek tervezgetni.
A nap további hírei viszont nem mind ilyen vidámak.
Ed apukája nagyon rosszul van, ez nem újság, az elmúlt pár évben fokozatosan épült le teljesen. Körülbelül hetente egyszer én vigyázok rá, megetetem, megitatom és megpróbálom kitalálni, milyen zenéhez lenne kedve. Én nem ismertem, mikor még teljesen jól volt, de tudom, hogy elképesztő ember, mert már semmilyen gát sem maradt, ami visszafogná, nem kötik szociális szabályok, mert annyira leépült szellemileg, hogy fel sem fogja, léteznek ilyen szabályok. És soha, semmi más nem volt, mióta ismerem, mint kedves és igyekvő. Abszolút semmi agresszió nincs benne, még így, lehántott személyiség rétegekkel sincs, egyszerűen nincs a rétegek között, alatt semmi, ami nem jó és kedves. Megszerettem, talán a következő életben előbb érkezünk egymás életébe.
Pár héttel ezelőtt viszont úgy érzem, döntést hozott. Visszautasította az ételt, amit adni próbáltam neki, és bár beszélni már nem tud, megbizonyosodott róla, hogy megértem, nem alszik, nem álmos, hanem nem akarja. Teljes erejével összezárta a száját és közben egyenesen a szemembe nézett. Persze, hogy nem erőltettem. Amikor Ed anyukája hazaérkezett, látta, hogy az étel még mindig a kezemben van, megmutatta, hogy ő hogy szokta ha Ed apukája nem akar enni, és hát... Nem szeretném túl sokat ecsetelni, de röviden teljes testsúlyával belenyomta a kanalat a szájába, hogy attól féltem, fogak fognak törni, és a kanál teljes tartalma Ed apujának arcán lett szétkenve. Menekülnöm kellett onnan. Képtelen voltam végignézni, de egyet tudtam. Én ezt nem vállalom el. Én ezt nem fogom megtenni ezzel az emberrel.
Hazajöttem és elmondtam Ed-nek, hogy ha valamit még szeretett volna, mielőtt az apukája meghal, akkor azt tegye a fontossági sorrendjének elejére.
Pár nappal később beszélgettünk arról, hogy úgy tűnik, anyukája nem látja, mi következik, nincs rá felkészülve, hogy elengedje a férjét. Azt javasoltam neki, hogy ő viszont elbúcsúzhatna, megköszönve mindent, amit kapott F-tol. Erre azt felelte, nem szeretné, mert attól fél, ha elengedi az apját, elmegy. Akkor jöttem rá, hogy még ő sem engedte el.
Egyet viszont láttam. Az igyekezetét, amivel próbált nem oda nézni. F élete az utóbbi időben egy folyamatos kínzás. Nem tud már rendesen nyelni, ezért folyamatosan, kis adagokban itatják, de azt sem képes úgy lenyelni, hogy ne fulladozzon tőle, ha épp nem fuldoklik a víztől, akkor az ételtől fuldoklik, az egyetlen jó dolog az életében a zene lenne, de a felesége nem tudja, mit szeret hallgatni, így az sincs ott. Egyik fertőzést kapja a másik után és nem érti, mi folyik körülötte, csak fáj.
Amikor még jobban volt, Ed gyakran ebédelt náluk, elvittük sétálni F-et a parkba, vagy csak vigyáztunk rá néhanapján. Aztán, ahogy az állapota rosszabbodott, Ed szép lassan, saját maga számára is észrevétlenül elfordult. Nem teljesen, de a kritikus pillanatokban már nem volt ott, az eszével persze tudta, mi történik, de már csak úgy, mintha a híradóban hallanál egy bombatámadásról, nem pedig átélnél egyet.
Tegnapelőtt párom kapott az ápolóktól egy hívást. Ezek azok az emberek, akik naponta 4-szer kiveszik és beteszik az ágyba F-et. Azt mondták, F lábán egy 2x2x3 centis seb van, ami nem gyógyul. Ed érthető módon szkeptikus volt, egyrészt mert erről említést sem tett az anyukája, másrészt pedig az ápolók már okoztak a múltban problémákat a hozzá nem értésükkel. Ma reggel elment és megnézte. Nekem is megmutatta a fényképet. Az nem pusztán egy 2x2x3 centis lyuk volt, az egész sarka el van halva. Fekete.
Ed ma reggel szembesült ismét azzal is, hogy apukája milyen életet él, hogy az nem élet, hanem folyamatos kínzás. Írt a testvéreinek, hogy még karácsony előtt búcsúzzanak el. Most muszáj volt oda néznie, és bár kegyetlenül fájt, nem fordította el a fejét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése