Nos, a mai meditáció meglepett és újat hozott. Nem a felismerés lepett meg, csak egyszerűen az, hogy már egy jó ideje meditálok rendszeresen és ez eddig mégsem jött elő.
A múlt eseményeinek összehasonlításával egyszer csak rádöbbentem, mennyire fontos nekem az önállóság. Az, hogy amim van, azt én teremtsem meg. Nagyon sokáig össze voltam zavarodva ezzel kapcsolatban, mert ugyanakkor azt is szeretem érezni, hogy biztonságban vagyok és vigyáznak rám, és sokáig azt hittem, hogy akkor azt szeretném, ha valaki gondoskodna rólam. Aztán meg nem értettem, hogy miért idegesít, ha valaki megpróbálja.
Az, ha valakiről gondoskodsz, azt is jelenti, hogy bizonyos helyzetekben meg kell szabnod az illetőnek a határt, vagyis néha meg kell mondanod neki, meddig mehet el. Mindenféle értelemben. Bizonyos szempontból felépíted neki a korlátait, azt, hogy mit érhet el, miben bukna el, mi az, amit jobb, ha meg sem próbál. Én nem ilyen biztonságra vágyom. Nem arra, hogy valaki megakadályozza, hogy hibázzak egyszerűen azzal, hogy nem hagy belevágni valamibe. Ha a biztonság szóra gondolok, nem ez jut eszembe. Talán inkább a börtön szóról asszociálnék ebbe az irányba.
Amire tényleg vágytam, hogy független, szabad legyek, és bármibe belevághassak, ha úgy döntök. Lehet, hogy a Biztonságom úgy gondolja, hogy nem vagyok felkészülve, de akkor figyelmeztet, hogy készüljek fel, aztán pedig teljes szívéből szurkol nekem, hogy sikert arassak. Az is lehet, hogy, amit tenni készülök, azzal ő nem tudna együtt élni, akkor elenged. Ha megsérültem, ha valami nem sikerült, a karjaiban békét találok, és emlékeztet arra, hogy ez még nem a vége.
Ez a másik dolog, amire rádöbbentem. És elképesztő érzés ráébredni, hogy én pontosan arra vágytam, amit most Tőle kapok. Nem először és nem is utoljára nyűgöz le, hogy mennyire boldoggá tesz engem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése